Az 1923-ban kiírt, első jugoszláv bajnokságban is ezen a néven indult a csapat, meg is nyerte az aranyérmet, és innentől kezdve mindig a délszláv állam legjobbjai közé tartozott. A második világháború előtt a Gradjanski hét bajnoki címet szerzett, 1940-ben és 1943-ban a magyar Bukovi Márton edzősége alatt, majd miután a kommunista hatalomátvételt követően Dinamo Zagreb névre keresztelték, tovább halmozta a sikereket, és 1958-ig bezárólag újabb három aranyérmet szerzett.

Ezt követően a jugoszláv ligában 24 éven keresztül nem termett babér az egyesület számára, de a különböző kupasorozatokban remekelt a csapat. A Jugoszláv Kupát ez idő alatt öt alkalommal hódította el, de ami még fontosabb, a nemzetközi porondon is helytállt. Már 1963-ban egészen a döntőig jutott a Vásárvárosok Kupájában (az elődöntőben éppen a Ferencvárost ütötte el a továbbjutástól), ám a fináléban a spanyol Valencia jobbnak bizonyult. Négy évvel később a Leeds United elleni, hazai 2-0-s győzelem után idegenben egy gól nélküli döntetlent harcolt ki a Dinamo, aminek köszönhetően a zágrábi csapatkapitány, Slaven Zambata emelhette magasba a trófeát. A mai napig ez a horvát labdarúgás egyetlen nemzetközi kupagyőzelme.

A következő bajnokcsapat, az 1982-es edzője már az a Miroslav Blazevic volt, akinek a neve összefonódott a Dinamo modernkori történelmével. Blazevic játékosként 1954 és 57 között focizott az együttesben, edzőként pedig először 1981-től 1983-ig, majd 1986 és 1987 között vezette a csapatot. Az önálló Horvátország létrejötte után hazatért, hogy az egyesület vezetőedzője és elnöke legyen egy személyben. A klub ekkor már a HASK-Gradjanski nevet viselte, mivel politikai okokból jobbnak látták, hogy ha a korábbi rendszerre emlékeztető Dinamo nevet nem használják, majd 1992 februárjában az egyesület ismét változtatott, és Croatia titulussal szerepelt tovább. E két lépés egyébként nem nagyon nyerte el a szurkolók tetszését, akik valósággal tüntettek azért, hogy a gárda ismét a jól megszokott Dinamo néven játsszon.

 

A politika is közbeszólt

 

A sikerek azonban elhallgattatták a háborgókat, márpedig a Croatia Blazevic vezérletével 1993-ban bajnok lett, majd miután a népszerű Ciro átvette a válogatott irányítását, évről évre más mesterrel, de 1996 és 2000 között sorozatban öt aranyérmet gyűjtött be.

Ez idő alatt volt a csapat edzője Zlatko Kranjcar (kétszer is), Otto Baric, Ilija Loncarevic és Osvaldo Ardiles is, azonban mindegyikük csak egy szezon erejéig. Ennek leginkább az volt az oka, hogy a klub vezetősége (na meg az államelnök, Franjo Tudjman) által hőn áhított nemzetközi kupasikerek elmaradtak. A Bajnokok Ligájába először 1998-ban sikerült bejutnia a csapatnak, majd ezt a tettet a következő idényben megismételte, de a csoportkörből egyszer sem tudott továbbmenni, 2000 után pedig egy ideig a hazai sikerek is elmaradtak.

Sokak szerint nem véletlen, hogy a klub éppen azt követően került válságba, hogy legbefolyásosabb drukkere, Tudjman elhunyt. A klub a politikus halála után 2000 elején döntött úgy, hogy visszaveszi a régi Dinamo nevet, majd különböző vizsgálatok kiderítették, hogy Tudjman regnálása idején a horvát kormány egyértelmű engedményeket tett a zágrábiak számára. Mindennek köszönhetően az egyesület az anyagi csőd közelébe került, és már nem csak a sztárjátékosok távoztak, hanem mindenki igyekezett Nyugat-Európába szerződni. A Dinamo 2006 óta viszont ismét egyeduralkodó Horvátországban: az idei volt sorozatban az ötödik aranyérme.

 

Mindenki eladó!

 

Pedig a játékospolitika továbbra is a legértékesebb futballisták eladásáról szól. Az elmúlt esztendőkben olyan labdarúgókat tett pénzzé az egyesület, mint Luka Modric (2008-ban a Tottenham Hotspur 21 millió eurót adott érte), Eduardo (2007, Arsenal, 15 millió), Vedran Corluka (2007, Manchester City, 13 millió), Dejan Lovren (2009, Olympique Lyon, nyolcmillió) vagy Ognjen Vukojevic (2008, Dinamo Kijev, hatmillió). Az idei év sem volt kivétel, a nagy nyári távozó a csatár Mario Mandzukic volt, akit a Wolfsburg hétmillió euróért vett meg. A támadó hiánya azonban a vártnál nagyobb érvágás, mert nélküle a Dinamo hatalmas meglepetésre nem tudta kiverni a BL selejtezőjében a moldáv Seriff Tiraspolt: mind a két mérkőzésen 1-1-es döntetlen született, és a tizenegyespárbajban a tiraspoliak bizonyultak jobbnak.

Az együttes tehát megint lecsúszott a hőn áhított BL-ről, mint ahogyan 2000 óta mindig, viszont az Európa Liga csoportkörébe való bejutás kötelező feladatnak számít, hiszen a zágrábiak az elmúlt öt idényből négyszer eljutottak idáig. A zágrábi gárdában több olyan rutinos focista is akad, aki hosszú légióskodás után tért vissza Horvátországba: a kapus Tomislav Butina, a két hátvéd, Igor Biscan (játszott a Liverpoolban), illetve Dario Simic (megfordult mind a két milánói sztárcsapatban), vagy a csatár Ante Rukavina (a nyáron a Panathinaikoszból igazolt haza) sorolható ide. Mellettük még a dél-amerikai kontingens érdemel említést: három brazil és három argentin is van a keretben. Közülük az argentin hátvéd, Leandro Cufré a legismertebb, ő 2006-ban a világbajnoki keretnek is tagja volt, és három topligában is játszott. A brazilok közül a jobbhátvéd Etto és a támadó középpályás Sammir horvát állampolgársággal is rendelkezik. A Dinamo egyébként egy időben szinte hazajárt Magyarországra, 1997 és 2004 között négyszer is találkozott magyar együttessel az európai kupákban (ebből háromszor az MTK-val), és mindannyiszor tovább is jutott.

 

 

 

Szerző: global-soccer.eu

 

Forrás: origo.hu