A klub alapítása

1904-ben a Magyar Vagon- és Gépgyár ének- és társaskörének tagjai létrehozták a „futballra” összpontosító Egyetértés Torna Osztályt (ETO), amely hamarosan más sportágak versenyzőit is tagjai közé fogadta: az első négy évtizedben az asztalitenisz, atlétika, birkózás, evezés, kerékpár, ökölvívás, sakk, sportlövészet, tenisz, természetjárás, torna, úszás, vízilabda és vívás szakosztályainak sportolói is erősítették a klub hírnevét. Színeiknek a zöldet és a fehéret választották, amelyek az évek során ugyan többször változtak, egy dolog azonban változatlan maradt: a vagongyár a kezdetektől fogva megbízható támogatója az ETO labdarúgóinak.

 

Az ETO kezdetei

A klub „kezdeti éveiben” a csapat a kerületi bajnokságban szerepelt. Első jelentősebb sikerét a Hadikupában érte el — a bajnokság az első világháború miatt szünetelt —, amelyen a Ferencváros kivételével az élvonal összes csapata részt vett. Az ETO meglepetésre a kiváló játékosokból álló MTK mögött a második helyen végzett. Az 1926-os év fordulópontot hozott a magyar labdarúgásban: a professzionalizmus bevezetésével tíz csapat alkotta az első ligát, tizennégy pedig a másodosztályt. Az ETO nem fogadta el a profi szereplés feltételeit, így a csapat továbbra is az amatőr bajnokságban folytatta szereplését.

 

Első szereplés az NB I-ben

A csapat első NB I-es évét az 1937–38-as szezonban töltötte, miután az országos amatőr bajnokság döntőjében legyőzte a Diósgyőrt, ezzel megszerezve a feljutás jogát. A korábbi legendás újpesti Fogl-gát tagja, Fogl Károly irányítása alatt a csapatnak nem volt sok szerencséje: a három győzelem ellenére az ETO neve mellett többnyire vereségek sorakoztak a tabellán, és a szezon végén búcsúzni kényszerült az élvonaltól. Ezt követően a második világháború végéig nem nyílt lehetőség az első osztályba való visszajutás kiharcolására.

Hosszú huzavona és háttérharcok után 1945 őszén újraindult a nemzeti bajnokság. A Vasas ETO a Nyugati csoportba került, majd később a mezőny második felében folytatta küzdelmét.

Az 1948–49-es év döntő változást hozott a csapat életében. A korábbi válogatott Lajos Baróti, aki Szegedről került Győrbe, egy csehszlovákiai túrán lábtörést szenvedett, a klub vezetése pedig a bajnokság előtt rábízta az edzői feladatokat. Irányításával stílusos csapat formálódott, amely fokozatosan egyre feljebb lépett, és eljutott a közvetlen élmezőny közelébe. Az ötvenes évek elején a csapat első válogatott játékosa, Kovács Imre (Murok) vette át az ETO irányítását. Vele sikerült stabilizálni a helyzetet a bajnokságban, sőt a csapat a 6–7. helyig is előrelépett. A korszak kiemelkedő játékosai közé tartozott Dombos, Fehérvári, Pális, Pesti, Palotai János, Kárpáti, Kalmárok, Kertesi, Gőcze és Józsa. Az évtized közepén azonban a csapatnak búcsúznia kellett az élvonaltól. A szövetség javaslatára 1955-ben négy csapat esett ki az NB I-ből. Az utolsó fordulóban a Csepel–Dózsa mérkőzés békés döntetlennel zárult, miközben Győrben a Pécs kiharcolt egy 2:2-es eredményt, így az ETO kiesett. Sokan úgy vélték, hogy ez az MLSZ részéről nem volt más, mint önsorsrontás, hiszen Győr mellett olyan nagy múltú helyek is kiestek, mint Szolnok vagy Diósgyőr. A „száműzetés” három évig tartott, majd az 1958–59-es idényben a tehetséges játékosokból álló csapat — Szentmihályi, Palotai Károly, Keglovich és az újoncok — ismét visszajutott.

 

Ismét a legjobbak között

A labdarúgócsapat 1960-ban ismét a legjobbak közé került, és azóta megszakítás nélkül az NB I-ben szerepelt, ami a vidéki klubok között egyedülállóvá tette; a „nagyok” közül csak a Ferencváros, az Újpest, a Vasas és a Kispest előzte meg ebben. Győrben István Orczifalvy olyan csapatot épített, amelyet ugyan sokan szürkének tartottak, de védekezésben összességében megbízható volt. Őt Ferenc Szusza követte, akit egy évvel később, 1963 őszén az Olaszországból visszatért Nándor Hidegkuti váltott a kispadon. Talán csak a legelkötelezettebb ETO-szurkolók gondolták, hogy a bajnokság végén csodálatos fél évet ünnepelhetnek majd.

Az „Öreg” olyan csapatot alakított ki, amely méltó ellenfele volt a legjobbaknak is. A szép győzelmek egymást követték, az őszt pedig Győrben úgy zárták, hogy a Ferencvárosnak még három mérkőzése hátra volt. Ha a fővárosi zöld-fehérek ezek közül egyet megnyernek, megszerzik a bajnoki címet. Az ETO Sopronban edzőmérkőzést játszott, miközben a Fradi Dorogon vívta utolsó csatáját. Alberték 2:1-es vereséget szenvedtek, ezzel „segítve” az ETO-t a dobogó legfelső fokára. A hír hallatán a soproni mérkőzés félbeszakadt, a játékosok pedig egymás nyakába borultak. A Nagyváradi AC után másodszor szerzett vidéki csapat aranyérmet a bajnokságban.

A keret tagjai voltak a kapusok, Tóth László és Barna Sándor, valamint a mezőnyjátékosok: Adrigán Zoltán, Glaser József, Izsáki László, Keglovich László, Kiss Zoltán, Koós László, Korsós István, Máté János, Morvay Lajos, Palotai Károly, Povázsai László, Szaló József, Szániel János és Tamás László.

A klub Palotai, Orbán és Keglovich személyében olimpiai bajnokokat is adott a magyar sportnak.

 

Menetelés a BEK-ben

Az 1964/65-ös Bajnokcsapatok Európa-kupájában nagyszerű sorozat következett. A Chemie Leipzig elleni két győzelem után nagy csatában sikerült továbbjutni a Lokomotiv Szófia ellen, majd a holland DWS Amsterdam legyőzésével a csapat bejutott a legjobb négy közé. Az elődöntőben a világhírű Benfica volt az ellenfél. A hatalmas érdeklődés miatt a mérkőzést a Népstadionban rendezték. A portugálok kemény diónak bizonyultak; az ETO nem jutott döntőbe, magyar szempontból azonban ez mindmáig olyan kiemelkedő eredmény, amelyet legfeljebb megismételni sikerült, felülmúlni nem.

Közben az ETO a Magyar Népkupában is nagyszerű sorozatot indított. Előbb ezüstérmes lett, majd három egymást követő évben — 1965-ben, 1966-ban és 1967-ben — a győri csapat elhódította a trófeát. Ennek köszönhetően rendszeres résztvevője lett a Kupagyőztesek Európa-kupájának. Győrbe olyan csapatok érkeztek, mint a Fiorentina, a Sporting Braga, a Standard Liège, az Apollon Limassol és az AC Milan. A játékosok közül Tóth bemutatkozott a válogatottban, Tokióban Palotai és Orbán, Mexikóban pedig Keglovich lett olimpiai bajnok.

A hazai bajnokságban a bajnoki cím megszerzése utáni két évben Hidegkuti vezette a csapatot, majd ismét Szusza következett. A már többnyire az élvonalban szereplő Rába Vasas ETO stílusos játékával országszerte népszerű volt. Az aranyérem után 1967-ben bronzérmet szerzett, ezzel gyakorlatilag lezárva a hatvanas évek sikersorozatát. A következő év váratlan nehézségeket hozott, és a csapat csak az utolsó pillanatokban tudta kiharcolni a bennmaradást. Az 1969-es bajnokságban József Mészáros vette át a stafétát. Ekkor az ETO az ötödik helyen végzett, de ezután megkezdődött a huzavona a kemény edzéseket követelő edző és az idősebb játékosok között. Az 1970-es félidényes bajnokságban — amikor a klub már kiemelt egyesületként, központi irányítás alatt működött 1986-ig — a csapat az utolsó helyen zárt, majd az új bajnokság két fordulója után Mészárost Dombos Ágoston váltotta. Ezután Győrfi László, majd Farsang Ferenc következett. A csapat helyzete stabilizálódott, és közben generációváltás is lezajlott. A fiatal tehetségek — Pócsik, Horváth L., Pénzes, Pozsgai, Magyar, Glázer R. — bontogatták szárnyaikat, és fényes jövőt ígértek. Somogyi bekerült a válogatottba.

A Farsang-korszak második évében a bronzérem és az ezt követő nemzetközi kupaszereplések jelezték a felemelkedést, de később kiderült, hogy ez csak átmeneti volt. Az 1980-as évek elejéig a csapat teljesítménye meglehetősen vegyes képet mutatott. Pálfy Antal, Palicskó Tibor és Kovács Imre edzősködése alatt akadtak nagyon gyenge időszakok is, a „csúcspontokat” azonban az 1979-es MNK-győzelem, valamint a 6. és 7. hely jelentette. A KEK-ben nem álltak messze a sikertől a híres Juventus ellen. A visszavágón az ETO tizenöt perc alatt ledolgozta kétgólos hátrányát, ám a második félidőben a fegyelmezetlenség miatt elfáradt a csapat, a Juve pedig megszerezte a továbbjutáshoz szükséges gólt. A korszak krónikájához tartozik, hogy Pénzes Mihály ifjúsági Európa-bajnok lett, Póczikkal és Pölöskével együtt felhúzta a címeres válogatott mezt, 1977-ben pedig felavatták a minden igényt kielégítő „ékszerdobozt”, az új stadiont.

 

A Verebes-korszak

József Verebes szerződtetésével a klub egyik legragyogóbb időszaka kezdődött. Az 1981/82-es bajnoki idényben a Rába ETO több mint 100 gólt szerzett, futószalagon aratta fölényes győzelmeit, és holland stílusú játékával valóban forradalmasította a magyar labdarúgást. Győrben újra megteltek a lelátók, a mérkőzéseket több mint húszezer ember látogatta, és sokan idegenbe is elkísérték kedvenceiket. Talán még nagyobb teljesítmény volt, hogy a főváros felől érkező növekvő nyomás ellenére sikerült megvédeniük a bajnoki címet. Felejthetetlen hónapok és évek voltak ezek a játékosok, vezetők és szurkolók számára. Az első Verebes-korszak további két ezüst- és egy bronzérmet hozott, és bár a futball-láz a végére valamelyest alábbhagyott, az öt dobogós helyezés önmagáért beszél: a két aranyérmet a következő években két ezüst és egy bronz követte.

Mindkét bajnokcsapat tagja volt: Burcsa Győző, Csonka Gyula, Hajszán Gyula, Hannich Péter, Hlagyvik Gábor, Kovács László, Magyar Lajos, Mile Sándor, Póczik József, Szabó Ottó, Szentes Lázár és Szijártó László. Egyszeres bajnokok: Füzi Géza, Glázer Róbert, Gyurmánczy Attila, Hornyák Béla, Kiss Csaba, Koltai István, Onhausz Tibor, Palla Antal, Pardavi Károly, Rezi Lajos, Szepesi László, Turbék István, Wunder József, Varga József és további játékosok.

A teljesség igénye nélkül a klub nemzetközileg is elismert játékosai ebben a korszakban: Hannich, Póczik, Szentes és Hajszán.

A nemzetközi szereplés elmaradt a várttól. Amikor a csapat a legjobb formában volt, akkor futott bele — igaz, sérülésekkel tizedelve — a Standard Liège elleni idegenbeli vereségbe (0–5). Bár a visszavágó csodálatos volt (3–0), a búcsú elkerülhetetlen maradt. A következő évi BEK-ben a Víkingur Reykjavík után a Dinamo Minszk foszlatta szét a győri álmokat. Az UEFA-kupában a Manchester United ellen nem volt esélye a Verebes-csapatnak, a Bohemians Praha viszont csak hosszabbításban és némi bírói segítséggel bizonyult jobbnak. Szentes Lázár személyében Spanyolországban az első győri játékos szerepelt világbajnokságon, majd Mexikóba Hannich és Hajszán is eljutott. Rajtuk kívül is voltak válogatottak: Csonka, Póczik, Burcsa és Szabó.

Az „őrségváltást” követően rövid ideig Gellei Imre kapott szerepet, őt Győrfi László követte a kispadon. Vele negyedik, majd Haász Sándorral ötödik lett a csapat, de mindketten csak egy-egy évig élvezték a klubvezetés bizalmát. Ezután egyre gyengébb eredmények következtek, miközben Győrben gyakran ingott a kispad. Pecze Károly, Glázer Róbert, Szentes Lázár és Tornyi Barnabás sem töltötte ki szerződését, az egyre kevesebb sikerélmény hatására pedig jelentősen megcsappant a nézőszám. Christopher Sullivan révén így is volt ETO-játékos a világbajnokságon: „Szali” az amerikai színeket képviselte Olaszországban. Itthon Preszeller, Handel, Bordás, ifj. Somogyi, Farkas, Rugovics, Urbán és Végh gyarapította a győri válogatottak listáját.

 

90-es évek

Nehéz helyzetben, mintegy közfelkiáltásra tért vissza 1993 tavaszán Győrbe a korábbi sikerkovács, Verebes József. Kezdetben minden szépnek tűnt, hiszen a csapat szépen haladt előre: az első évben végül a 9., 1993/94-ben pedig az 5. helyen kötött ki. Verebes időközben szövetségi kapitányként ETO-játékosok sorát dobta tűzbe a válogatottban; a korábbiakon kívül Kuttor, Csertői, Klausz, Ivanics és Herczeg is játszott a legjobbak között. A sikertelen válogatottbeli és klubszereplés miatt a sajtó és a szurkolók egy része „kikezdte” Verebest, végül 1994 végén Győrben is kenyértörésre került sor az ETO és a vezetőedző között.

Győrfi Lászlóval végül az utolsó mérkőzésen szerzett Miriuta-góllal menekült meg a csapat az osztályozótól, majd a következő évben őt Póczik József, később Haász Sándor váltotta a kispadon. Az ETO eközben egyre mélyebbre süllyedt a tabellán. Olyannyira, hogy 1995/96-ban csak az NB I létszámának felemelésével kapta meg az osztályozó jogát, ahol a Matáv SC Sopronnal szemben nagy nehézségek árán hosszabbította meg első osztályú tagságát. Ennek ellenére a következő idényt is Haásszal kezdte a csapat, ám egyre erősödött az ellentét közte és a klub vezetői között. Három tavaszi mérkőzés után Keglovich László vette át a marsallbotot, vele végül a 9. helyen végzett a csapat. Ez idő alatt Jagodics és Mracskó személyében két új válogatottal gazdagodott az ETO.

1997-ben szerződtették Reszeli Soós Istvánt, az új edző pedig „főnököt” is ajánlott maga fölé, így esett az elnökség választása Bicskei Bertalanra, akit szakmai igazgatónak igazoltak a klubhoz. Szinte változatlan játékoskerettel láttak munkához, és őszi elsőségükkel sikeres idényt zártak.

 

2000-es évek

A sok szakosztályos, olimpiai sportágakra koncentráló egyesületi modell helyett Győri ETO FC néven immár labdarúgóklub célozta meg az előrelépést: először a hazai élvonalban hosszú távon kivívni a hagyományoknak és korábbi elismertségnek megfelelő rangot, majd bizonyítani a nemzetközi labdarúgóporondon.

A Győri ETO FC a 2005–2006-os bajnoki szezont a 9. helyen, a 2006–2007-es évet pedig csak a 13. helyen zárta. Ez a szereplés elmaradt az előzetes várakozásoktól. A klubvezetés és a csapat célja is az volt, hogy immár megújult környezetben, egy gyönyörű, minden igényt kielégítő, nemzetközi színvonalú stadionban érjen el szebb eredményeket. Ezek a célok a vártnál korábban, már a 2007/2008-as idényben megvalósultak, hiszen Egervári Sándor vezetésével a zöld-fehér csapat a képzeletbeli dobogó harmadik fokára állhatott fel. Így hosszú évek után újra érem került a játékosok nyakába, amellyel ráadásul nemzetközi szereplést is kivívtak maguknak a labdarúgók.

A grúz Zestafoni elleni idegenbeli siker után az ötszörös német bajnok VfB Stuttgart állta az ETO útját a nemzetközi porondon, ezt követően pedig egy edzőváltással lezárt gyengébb ősz következett. A reménysugarat a Magyar Kupa-sorozatban elért sikerek jelentették: tíz év után játszhatott újra elődöntőt, negyedszázad után pedig MK-döntőt a győri keret. A harminc éve áhított kupagyőzelmet végül a Budapest Honvéd akadályozta meg.

Így a 2008/2009-es szezon keserű szájízzel záródott. Hiába menetelt a Ligakupában is az elődöntőig a Győri ETO FC, és hiába büszkélkedhetett az első osztály legnagyobb hazai és legnagyobb idegenbeli győzelmével, sőt Bajzát Péter személyében a gólkirállyal is, az együttes csak a nyolcadik helyről vonulhatott nyári pihenőre.

A 2009/2010-es idénynek Pintér Attila irányításával vágott neki a bajnokságban rögtön remeklő csapat. Elég csak a 19 fordulón át tartó veretlenségre gondolni, vagy arra, hogy az egyesület életében korábban még nem volt példa arra, hogy egy teljes idény alatt ilyen kevés gólt kapjanak. Meg is lett az eredmény: a legkevesebb vereség (3) és a legkevesebb kapott gól (18) mellé újabb bronzérem járt, amely belépőt jelentett az európai porondra.

Az Európa-liga selejtezőiben először a szlovák Nyitrát és a kazah Atyraut búcsúztatta az ETO. Majd felrúgva a papírformát, hatalmas meglepetésre és még nagyobb bravúrral — több mint egyórás emberhátrány ellenére — harcolta ki a keret a továbbjutást Montpellier városában. A nyári éjszakába nyúló hangulatos találkozónak hihetetlenül izgalmas tizenegyespárbaj vetett véget, amelyben a győriek diadalmaskodtak.

Több mint húsz év telt el azóta, hogy magyar labdarúgócsapat Franciaországban győzni tudott, az ETO pedig legutóbb 1965-ben jutott túl sikeresen három külföldi ellenfélen.

A play-offban a sors a győri csapatot a horvát bajnok Dinamo Zagrebbel hozta össze, ez a „szomszéd” pedig már megállította az ETO-t. Az eredmény ugyan nem tükrözi, de Pintér Attila csapata végig egyenrangú ellenfele volt riválisának. Végül azonban itt, a csoportkör kapujában ért véget a 2010-es menetelés, amellyel klubunk nemcsak Győr, hanem a magyar labdarúgás rangját is jelentősen emelte.

Az ETO 2013-ban, Pintér Attila irányításával megszerezte története negyedik bajnoki címét. A Ferencváros elleni, szinte telt házas mérkőzésen aratott győzelem három fordulóval a bajnokság vége előtt biztosította be az aranyérmet. A következő, 2013/14-es idényben, immár Horváth Ferenc vezetésével, az ETO a második helyen végzett a bajnokságban.

 

2010-es évek

A 2015 tavaszán kirobbant Quaestor-botrány miatt a csapat a megszűnés szélére került, és a 2014/15-ös szezon végén már tudni lehetett, hogy elveszítette az első osztályú indulás lehetőségét, valamint főszponzor és tulajdonos nélkül maradt. 2015 májusában az ETO Futsal és Győr városa mentette meg a klubot a megszűnéstől, így lehetővé vált a folytatás a harmadosztályban. Az új alapokra helyezett ETO nyáron radikális változásokon ment keresztül, és ETO FC Győr néven, főként győri kötődésű hazai játékosokkal kezdte meg a harcot az első osztályba való visszatérésért.

 

Jelen

2024: A csapat kilenc év után visszatért az élvonalba. A Világi család tulajdonosi szerepvállalásával új korszak kezdődött.

2026: AZ ETO FC BAJNOK! Borbély Balázs vezetésével csapatunk tizenhárom év után ismét aranyérmet szerzett.