Mint oly sok fiatal, Both József is az édesapja mellett szerette meg a futballt, és mert labdarúgóként nem futotta be azt a pályát, amit szeretett volna, a húszas évei végéhez közeledve úgy döntött, edzőként igyekszik az egyről a kettőre jutni. Noha azóta irányított már bajnokcsapatot, nyert Magyar Kupát és dolgozott a válogatott mellett is, nem ez a legnagyobb sikere. Kiváló utánpótlásedzőként tartja számon a sporttársadalom. Ezért nem szorul magyarázatra, hogy augusztus elsejétől miért ő az MLSZ szakmai-képzési igazgatója.

Időutazáson veszünk részt, hiszen az ötvenes évek elejéig megyünk vissza. Akkortájt a magyar labdarúgás még teljes pompájában ragyogott, az Aranycsapat uralta a világ futballját, a játékosok igazi példaképek voltak. A gyerekek naphosszat rúgták a labdát a grundokon, majd’ mindegyikük Bozsik Cucu, Puskás Öcsi vagy Hidegkuti Nándor akart lenni. Az 1945. július 23-án született Both József számára sem volt kérdés, melyik sportágnak lesz a szerelmese.
„Édesapám a Nemzeti Sportnál volt külsős munkatárs, mindig vitt magával, ha mérkőzésről tudósított – kezdi Both József. – Elsősorban tartalékbajnoki találkozókra jártunk, hiszen azokról jelenthettek a külsősök, és ahogy a pályák mellett álltunk, magával ragadott a futballisták mozgása, a színek kavalkádja. Kilencéves voltam, amikor a szüleim már egyedül is elengedtek a meccsekre, rendre az a melegítő volt rajtam, amelyre a mamám varrt egy tízes számot a Puskás Ferenc iránti tiszteletem jeléül. Az akkori KISOK-pályánál, a kisföldalatti végállomásánál laktunk, gondolhatja, mit éreztem, amikor példaképem, Puskás Öcsi 1953-ban a tőlünk mintegy száz méterre lévő Kolumbusz utcába költözött. Olyan, de olyan biciklije volt, hogy mi gyerekek bizony csak tátottuk a szánkat… Nem volt nap, hogy délután háromtól sötétedésig ne futballoztunk volna, igaz, a pályát karbantartó Boros bácsi nemegyszer megkergetett bennünket.”
Both József gimnáziumba már Esztergomba, a ferencesekhez járt, máig nem felejti, hogy az országos iskolai bajnokságban a legjobb négy közé jutott a csapatával. Tizenhat évesen visszakerült Budapestre, édesapja, Jenő (tíz éven keresztül volt a Herminamezei AC elnöke), levitte őt a BVSC-hez, rá két évre pedig már ifjúsági válogatottnak vallhatta magát, és stabilan játszott az NB II-ben. Idővel aztán úgy érezte, játékosként nem tud igazán befutni, meg aztán nem volt szimpatikus neki a labdarúgók életvitele sem. Amikor klubjának vezetői, Kóta László és Farkas József megkérdezték tőle, nem volna-e kedve az edzősködéshez, a válasz borítékolható volt.
„Még játszottam, amikor a Mezey Györgyöt a soraiban tudó Spartacus ellen futballoztunk – folytatta a szakember. – Ő lehívott az általa tartott gyerekedzésekre, és nagyon tetszett, ahogy a fiatalokkal bánt, ráadásul nem olyan módszerekkel dolgozott, mint amilyenekkel engem képeztek. Nos, ez a találkozás az egész pályafutásomat meghatározta. Úgy szeretett, mintha az apám lett volna, sohasem éreztem, mindig kíváncsi volt a véleményemre. Hogy valaki megállhassa a helyét mellette, ahhoz fel kellett készülnie, csatákat kellett megvívnia.”
Felnőttcsapatok mellett az első nagyobb sikerét Vácott érte el (sokan nem feledik az egyik győztes meccs után tett nyilatkozatát: „Csodálatos csapatom van!”), s máig hálával gondol vissza a klubot irányító Kovács Jánosra, aki messze megelőzte a korát.
Később részt vállalt a magyar edzőképzésből, az utánpótlás-nevelés megszervezéséből, amelynek terméke volt az U20-as válogatott világbajnoki-bronzérme is. Ez is azt bizonyította neki, hogy az utánpótlásban dolgozó edzői kar értékes munkát végzett, hogy igenis vannak tehetséges szakembereink. 2007-ban másfél évre eltűnt a magyar futballból, hogy aztán Egervári Sándor megkeresése után Győrben térjen vissza az utánpótlás-nevelésbe. Tarsoly Csaba tulajdonostól azt kérte, ne az eredményeket, a tabellákat nézze, hanem azt, hogy hogyan dolgoznakk. Szinte minden idejét a pályán töltötte, az ETO-ra jellemző klubkultúrát alakított ki, a csapatok az ő filozófiája szerint futballoztak.
„Tarsoly Csaba volt a második klubvezető, aki megadta a lehetőséget ahhoz, hogy kiteljesedjek – nyomatékosítja Both József. – Amikor kineveztek az MLSZ szakmai és képzési igazgatójának, elmondtam neki, kikben látok tehetséget a győri korosztályos csapatokban. Hatvan emberről volt szó, fele már korosztályos válogatott, de a másik fele is sokra viheti… Ami pedig a mostani feladatomat illeti, a tehetségek kutatásán, gondozásán és kibontakoztatásán van a hangsúly, amit csak a futball tanításával lehet elérni. Ha megkapom hozzá az időt, mondjuk, négy-öt évet, akkor a magyar utánpótlás Európa élvonalába kerül. Mi a referencia? Azt hiszem, az életművem. Ne feledjék, Nyilasi Tiborral öt év alatt már felépítettünk egy olyan korosztályt, amelyet a világ élvonalában jegyeznek…”

…az elhatározásról
1989-ben történt, hogy a Honvéd BEK-mérkőzésen lépett pályára Lisszabonban az akkor jelentős játékerőt képviselő Benfica otthonában. A végeredmény kínosra sikeredett: a hazai együttes 7–0-ra nyerte meg a találkozót.
„Amikor négy nullára vezetett a Benfica, olyan nyugodtság lett úrrá rajtam, hogy azt el sem lehet mondani. Ültem a kispadon, kinyújtottam a lábam, néztem a meccset, és éppen csak nem tapsoltam a remek portugál megoldásokat látva. Ott, akkor, látva mekkora a különbség a két csapat játékosai között, döntöttem el, hogy a hátralévő időben minden tudásomat és energiámat az utánpótlásképzésnek szentelem.”
…a kitüntetésekről
Both József munkáját jó néhány elismerés kíséri, közülük számára az egyik legkedvesebb a „Vác Városáért  Pro Urbe”-díj.
„Azt gondolom, ha van küldetésem, akkor el kell fogadnom, hogy mindent utólag kapok meg. A Váccal toronymagasan nyertük meg az NB III-as bajnokságot, az NB II-ben pedig csak az utolsó előtti fordulóban dőlt el, hogy nem jutunk fel a legjobbak közé. Négy évvel később kaptam a kitűntető címet, de a későbbiekben is mindig utólag ismerték el a munkámat. Ezért mondtam például az Egervári Sándor irányította U20-as válogatott vb-bronza után: ez életem legnagyobb sikere, pedig ott sem voltam…”
… a családról
A futballban évtizedeket eltölteni nem lehet másként, csak ha megszállott az ember, ha van mellette egy társ, aki mindenben támogatja.
„A labdarúgásban mindig a játékos, az edző van fókuszban, sohasem beszélünk a társról, aki nyugodt légkört teremt a munkánkhoz. A feleségem, Éva harmincnyolc éve van mellettem, nélküle, és a fiam, Csaba nélkül a töredékét sem értem volna el annak, amit a támogatásukkal sikerült. Ha valakinek, hát nekik igazán jár a köszönet.”

 

Zombori András

 

Forrás: Nemzeti Sport