− Ha van valaki, aki ezer szál fűz Győrhöz és az ETO-hoz, akkor az te vagy…

− Az biztos… Tősgyökeres győri vagyok, itt születtem, Adyvárosban nőttem fel, az ETO-ban kezdtem el focizni. Hétéves korom előtt kerültem a klub kötelékébe, és a családomban is rendkívül erős az ETO-kötődés. Talán elég azt megemlíteni, hogy a nagyapám, Tamás László tagja volt az 1963-as bajnokcsapatnak, a nagybátyám, aki szintén Tamás László, ugyan nem lépett pályára az NB I-ben, de ő is ETO-nevelés. Ezek után talán nem is kell mondanom, hogy az öcsém is itt ismerkedett meg a futballal, és én itt jártam végig a szamárlétrát, itt mutatkoztam be felnőtt futballistaként.

− Aztán az élet úgy hozta, hogy a korabeli mesterlegényekhez hasonlóan az edzői szakma fortélyait máshol tanuld ki…

− Az ETO-ból Veszprémbe kerültem, ahol az NB II-ben játszottam, onnan pedig Mosonmagyaróvárra, ahol a játék mellett már utánpótlásedzőként dolgoztam, ott kezdtem el elsajátítani a szakma alapjait, ott éreztem meg, hogy trénerként képzelem el a jövőmet. Aztán folyamatosan lépegettem előre, kerestem a kihívásokat, egyre komolyabb feladatokat kaptam az aktuális munkahelyemen, amelyeket igyekeztem a lehető leglelkiismeretesebb minőségi munkával meghálálni. „Kipipáltam” az összes lehetséges edzői tanfolyamot, eljutottam a pro-licencig, és közben a Testnevelési Egyetem sportmenedzseri mesterképzését is elvégeztem. Az ETO nélküli évek tehát mind-mind a tanulással, a fejlődéssel és a tapasztalatszerzéssel teltek.

− Milyen érzés volt tavaly nyáron visszatérni az anyaegyesületedhez?

− Az első napjaimban folyamatosan azt hallottam: Isten hozott újra itthon! Fantasztikus érzés volt, hiszen olyan kollégákkal is dolgozhatok itt, akik korábban az edzőim voltak. Az elején ez érthetően elég fura volt, és van, akit még mindig nem tudok tegezni… A szívem mélyén mindig is bíztam benne, hogy azt a sok jót, amit itt kaptam, egyszer vissza tudom adni edzőként, és a mai napig e gondolat mentén végzem a munkámat.

− Ezzel el is érkeztünk az obligát kérdéshez: mi az, amit edzőként leginkább át szeretnél adni a játékosoknak?

− Annak idején az első csapat keretének tagja voltam, s noha NB I-es bajnokin nem léptem pályára, közel száz meccsem volt a felnőttek között zöld-fehérben. Nyilván nagyon szerettem volna első osztályú játékossá válni, de ez végül nem jött össze. Most olyan pozícióban vagyok, a rám bízott értékes játékosokat hozzásegítsem ahhoz, hogy minőségi NB I-es labdarúgók legyenek.

− Ezek szerint az adottságok megvannak a fiúkban?

− Mindig is úgy vélekedtem az ETO-ról, hogy akár az utánpótlást, akár a felnőttcsapatot nézzük, ebben a műhelyben nagyon komoly potenciál rejlik, és komoly erőforrása a magyar futballnak. A mostani csapatom tagjaiban is megvan az a lehetőség, hogy több játékost feljuttassunk az NB I-es együtteshez. Az előző féléves munka dicsérete, hogy tavaly többen be is mutatkoztak az első osztályban, ez nem csak rám, illetve a stábra vet jó fényt, hanem azokra is, akik az ezt megelőző években foglalkoztak ezekkel a játékosokkal. Persze nem csak a táblázaton elfoglalt helyünk mutatja meg, hogy ez a csapat erős, hanem a mindennapi munka során is visszaköszön, hogy tehetséges, formálható, az új dolgokra nyitott brigáddal dolgozhatunk nap mint nap, akiket nem csak mi fejlesztünk, hanem ők is jobbá tudnak tenni minket edzőként.

− Korábban is voltál már NB I-es klub második csapatának vezetőedzője, és mindig a lehető legtöbbet igyekezted kihozni a kezed alá kerülő játékosokból – az eredmények szintjén is. Vevők a veled dolgozók a maximalizmusodra?

− Futballistaként, edzőként és emberként mindig is az volt jellemző rám, hogy nem nyom össze a rám rakott teher, hanem kihívásként élem meg. Ez azt jelenti, hogy a körülöttem lévő csapattársakból, stábtagokból, játékosokból mindig a lehető legtöbbet szeretném kipréselni, és az ő erőforrásaikat felhasználni arra, hogy a pályára minőségi futballt tudjunk kivinni. Hiszek abban, hogy akkor érjük el a célunkat, ha a munkafolyamatokból a labdarúgók és az edzők is a lehető legtöbbet profitálnak, és ennek eredményeképp jobb sportszakemberré vagy sportolóvá válnak. Sosem tűrtem a megalkuvást, ezt a mentalitást akarom átadni a fiúknak is, s az eddigi edzői tapasztalatom alapján úgy érzem, sikerül is.

− Nyilván szinte minden szakmában vannak az embernek példaképei, illetve olyanok, illetve olyanok, akikre ilyen vagy olyan okból felnéz. Számodra van-e olyan edző, akinek az örökségét tovább akarod vinni, vagy éppen nagy hatással volt rád, és sokat tanultál tőle?

− A labdarúgásról alkotott felfogásom, ha úgy tetszik, filozófiám abból merítkezik, amit gyerekkoromtól kezdve az edzőimtől kaptam, illetve a saját bőrömön tapasztaltam – ehhez a régi ETO-s edzőim nagy mértékben hozzátettek. Bárhol is dolgoztam vagy futballoztam, az ETO-ra jellemző stílusjegyeket igyekeztem becsempészni a munkámba, illetve a játékomba. Ha azt mondom, hogy a nyolcvanas évek sikercsapatából volt edzőm Szabó Ottó, Hajszán Gyula és Preszeller Tamás is, akkor talán érthető, mire gondolok… Azt a tudást, azokat az emlékeket, élményeket, tapasztalatokat, amelyeket az itt eltöltött nagyon hosszú időszak alatt szereztem, szeretném egy modernebb köntösbe átkonvertálva kivinni a pályára. Rengeteget tanultam első edzőmtől, Fazakas Józseftől, valamint Rozmán Lászlótól, Klement Pista bától és Tuifel Pétertől is. És persze nem hagyhatom ki a felsorolásból Havas Mátét, aki korábban vezetőm volt és most is az, vagy Liszkai Dezsőt, aki szintén volt edző Győrben, kisgyermekkoromtól a felnőtté válásomig végigkövette az utamat, majd később főnökömként terelgetett az edzői pályán. De persze nemcsak nekik, de az összes edzőmnek hálás vagyok, akik foglalkoztak velem. Ha pedig vezetéslélektani szempontból kellene említenem valakit, akkor az egy külföldi, José Mourinho lenne.

− Idén júniusban töltöd be a harmincötöt, azaz szemtelenül fiatalnak számítasz az edzők között, mégis megszerezted a pro-licencet, beszélsz angolul, olaszul és szerb-horvátul, azaz a képesítésed és nyelvtudásod alapján az első osztályban is dolgozhatnál vezetőedzőként – akár külföldön is. Milyen terveid vannak az elkövetkezendő öt-tíz évre?

− Mindig is kerestem kihívásokat, volt, ahol nagyon sikeres voltam, volt, ahol kevésbé, de kudarc is része az edzői hivatásnak. Ambiciózus emberként nyilván célom az, hogy egyszer első osztályú edző legyek, hogy ez Magyarországon sikerül-e vagy máshol, azt majd a gondviselés eldönti, de készen állok a következő megmérettetésre.