− Gyerekkorom óta meghatározza életemet a sport, s azon belül a labdarúgás. Mindig is nagyon szerettem a gyerekeket, s a focival kívántam foglalkozni, reméltem, hogy a pedagógusi véna bennem is megvan, hiszen édesanyám és nővérem angoltanári diplomával rendelkezik, édesapám testnevelő tanárként kezdte, majd áttért a kosárlabdaedzői pályára. Nagyrészt az ő nevéhez fűződik a pécsi női, majd férfi kosárlabda sikeressége, az ő közreműködésével került Pécsre többek között Rátgéber László és Sztojan Ivkovics is. Jelenleg is sportvezetőként dolgozik, bár nem a kosárlabdában, s minden téren számomra ő a legnagyobb példakép– mesél indíttatásáról Máté Győző. 

− Mit kell tudni a játékos-pályafutásodról?

− A PVSK-ban kezdtem futballozni, onnan a PMFC-hez kerültem, ahol nagyon komoly szakemberek kezei alatt dolgozhattam, Róth Antaltól például az edzőképzésben, illetve a korosztályos válogatottaknál tett látogatásaim alkalmával is rengeteget tanultam. Bene Feri bá volt az edzőm, sajnos pont akkor, amikor nála Kozármislenyben az NB II-es keret tagja voltam, akkor jött az egyik olyan bokasérülésem, amely miatt huszonegy évesen úgy döntöttem, feladom az élsporttal kapcsolatos ambícióimat; a nevelőklubomban elkezdtem ovifocival foglalkozni, s egyetemi tanulmányaim mellett alacsonyabb osztályban futballoztam, illetve futsaloztam.

− Ezek szerint tényleg egy lépcsőfokot sem ugrottál át…

− Valóban, a PVSK-nál az U14-esig minden korosztállyal foglalkoztam, majd Kulcsár Árpád megkeresett, hogy igazoljak át a PMFC-hez. Ez hatalmas lépés volt számomra, egy nagyon magas szakmai színvonalú műhelyhez csatlakoztam. Itt Szabó Zsolt szerepét emelném ki, az ő edzői filozófiájával maximálisan tudtam azonosulni. Rengeteget tanultam tőle, sok olyasmit is, amelyet itt, az ETO-nál is tudok kamatoztatni, ahová négy évvel később, Vörösbaranyi József és Armand, valamint Horváth Csenger jóvoltából ide Győrbe, az elitakadémiára kerültem. Ezt a lehetőséget egyszerűen nem hagyhattam ki, és külön szeretném megköszönni a feleségemnek, hogy két pici lánnyal vállalta ezt a háromszáz kilométeres „ugrást”, és azóta is folyamatosan támogat.

− Megérte?

− Abszolúte. Óriási megtiszteltetés, hogy egy ilyen patinás klubnál dolgozhatok és Győr is remek hely, így a családom számára sem jelentett gondot a beilleszkedés. Itt először az U15-ös korosztályt vezettem, aztán az U16-osokat, majd tavaly Havas Mátéék jóvoltából megkaptam az U19-es brigádot, amelynek jelenleg is az edzője vagyok. 

− Milyen habitusú trénernek tartod magad?

− Nos, ahogy az NBIII-asok edzője, Nagy Ádám kollégám – vele egyébként remek a munkakapcsolatom −, én sem vagyok az az ücsörgős típus, mondjuk úgy, hogy eléggé intenzíven élem meg a meccsek, illetve az edzések történéseit. De szerintem ez így van jól.

− A tanítványok is bírják az intenzitást?

− Erről őket is meg kellene kérdezni, de úgy érzem, igen. A munka szeretete a kilencvenöt százalékuknál megvan, vannak olyanok, akiket olykor-olykor noszogatni kell, de igyekszem ott lenni a nyakukon, és kisajtolni belőlük a legtöbbet.

− Az U19-es egy rendkívül speciális korosztály, hiszen ebben a korban a legtehetségesebb srácok már az első csapat ajtaján kopogtatnak, illetve a második gárdában, vagy kooperációs szerződés keretében egy NB II-es együttesben futballoznak. Mi jelenti a legnagyobb kihívást a munkádban?

− Őszinte leszek, én mindig az izgalmas játékosokat és nagy feladatokat kerestem, számomra fontos, hogy legyen egy kis feszültség, legyen komolyabb felelősség rajtam. Az U19-esekenél ugyan nincs kiesés, a bajnokságnak nincs komolyabb tétje, ezt a korosztályt az állandó változás jellemzi, amely nagy alkalmazkodóképességet, rugalmasságot feltételez mind a játékosok, mind a szakmai stáb részéről. Véleményem szerint ez olyan fejlődést, mentális érést generálhat a futballistáknál, amelyet később a felnőtt fociban tudnak kamatoztatni, hiszen ott is napról napra változhatnak a dolgok, hozzászokhatnak olyan eseményekhez, amelyeket később már könnyebben vesznek, mert már találkoztak hasonló dolgokkal. Tavaly megnyertük a korosztályos Magyar Kupát, aminek szívből örültem, és meg is kaptam az év edzője címet, de az én munkámat mégiscsak az minősíti, hogy abból a csapatból hányan tudnak bemutatkozni a másodosztályban, az NB I-ben, vagy adott esetben külföldön. Öröm látni, hogy Bánáti Kevin egyre több szerepet kap az első csapatnál, Décsy Ádám és Herczeg Marci már szintén velük készül, és több tehetségünk, akik tavaly még az én csapatomban játszottak, most az NB III-ban szerepelnek. Nekünk az a feladatunk, hogy az egyéneket szakmailag is tudjuk képezni, illetve tartsuk motiváltan a srácokat, és tartsuk a lelket azokban, akik esetleg kimaradnak az NB III-as csapatból, s felkészítsük őket arra, hogy ha jön az új lehetőség a feljebb lépésre, tudjanak vele élni.

− Azaz nemcsak edzőnek, de pszichológusnak is kell lennetek?

− Igen, hiszen előfordul, hogy a „visszajátszás” tudat alatt is negatív hatást vált ki a fiúkból, ezért rengeteg beszélgetésre és óriási empátiára van szükség a stáb részéről. Úgy érzem, ennek a kihívásnak is meg tudunk felelni, úgy igyekszünk ápolgatni a játékosaink lelkét, hogy a lehető legjobb teljesítményt tudják magukból kisajtolni. Az U19-eseknél előfordul, hogy fizikálisan nem felelnek még meg a felnőtt futball követelményeinek, ilyenkor a türelem a kulcsszó, mert ezeket a hátrányokat előbb-utóbb le tudják dolgozni, fel tudnak zárkózni.

− A „visszajátszók” után beszéljünk a „feljátszókról” is – kik azok a fiatalok, akik 2008-asok, de már a kezed alatt dolgoznak és komoly jövő előtt állnak?

− Több izgalmas játékos is van, különböző profillal. Garamszegi-Géczy Ármin tehetsége megkérdőjelezhetetlen, szorgalommal nagyon sokra viheti, a munkamorálja alapján Badics Gellért is arra predesztinált, hogy komolyabb szinten futballozzon, Molnár Barnabás a fizikai adottságai miatt állhat szép jövő előtt, illetve a 2009-esek közül Lengyel Hubát tudnám megemlíteni, aki már védett egy bajnokin az U19-es csapatban, és az U16-os válogatott állandó tagja.

− Hogy az eredményekről is essék szó: szerdán ismét U19-es MK-elődöntőt játszik a csapat…

− Beszéltünk arról, hogy a fő ambícióm az, hogy az egyéneket mind emberileg, mind szakmailag próbáljuk minél magasabb szintre juttatni a felnőtt futballban. A bajnokságban eddig az eredmények terén nem úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettük volna, de igyekszünk javítani. A Magyar Kupában azonban az idén is bejutottunk a legjobb négy közé, az elődöntőben hazai pályán a bajnoki listavezető Puskás Akadémiát fogadjuk, természetesen úgy állunk neki, hogy bármi megtörténhet, és meglepetést szeretnénk okozni.

− Az ovifocitól kezdve az U19-es korosztályig az utánpótlásban már mindenhol dolgoztál, A-licenccel rendelkezel. Hol látod magad, mondjuk, öt év múlva?

− Azok után, hogy ezt a rögös utat bejártam, nem titkolom: az a vágyam, hogy egyszer a pro-licences képesítést is megszerezzem, és a felnőtt futballban is tudjak érvényesülni – ideális esetben az ETO FC Győr NB I-es stábjának tagjaként.