− Már egészen kicsi koromban nagyon szerettem focizni, s amikor negyedikes voltam az általános iskolában, megtudtam, hogy felvételi lesz a Haladás répceszentgyörgyi fociiskolába. Felvettek, ott lettem először igazolt labdarúgó, sajnos az állami támogatás hiányában megszűnt a suli, így 1991-ben az ETO-ba igazoltam – mesél a kezdetekről U17-es csapatunk vezetőedzője.

− Hét évvel később pedig már NB I-es játékosnak mondhattad magad. Hogyan emlékszel vissza a debütálásodra?

− Reszeli-Soós Pista bácsi keze alatt, a Haladás ellen mutatkoztam be az első osztályban. Hatalmas élmény volt, hiszen elég jó csapat jött akkor össze itt Győrben, többek között Korsós Gyurival, Lakos Palival, Csató Sanyival, Szarvas Janival, Vayer Gabival és Fehér Mikivel játszhattam együtt. De a legnagyobb dolog talán az volt, hogy abban a klubban kaptam először szerepet  az élvonalban, amelyben kölyökkorom óta nevelkedtem.

− Mondhatjuk, hogy zöld-fehér a véred?

− Legalábbis biztosan vonzott ez a színösszeállítás, hiszen a Haladás, az ETO, és későbbi klubom, a Ferencváros színe is zöld-fehér (nevet). Az ETO-ban kilencvennyolcszor szerepeltem, a Fradiban összesen százhuszonnégy tétmeccsen léptem pályára, utóbbiban benne vannak az NB I-es bajnokikon kívül a magyar és nemzetközi kupamérkőzések, illetve az NB II-es találkozók is.

− Miért váltottál annak idején Győrről Budapestre?

− Az ETO mindig is a szívügyem volt, nagyon szerettem itt játszani. Itt nevelkedtem, itt laktam, itt volt az otthonom, itt játszottam először az NB I-ben, úgy gondoltam, nem is akarok máshol futballozni. Aztán megkeresett a magyar kirakatcsapat, a Fradi, s miután az ETO-val nem jutottunk dűlőre a szerződésmódosításommal kapcsolatban, éltem a lehetőséggel. Akkoriban Garami Józsi bácsi volt az edző a Ferencvárosnál, akivel Győrben is dolgoztam együtt, ez is sokat nyomott latban. Amikor felkerültem az ETO első csapatához, nagyon sok saját nevelésű játékos volt, a már említett Korsós Gyurin kívül ott volt még Stark Peti, Böjte Attila és Oross Marci. Később viszont egyre több külföldi érkezett, ezért is döntöttem úgy, hogy belevágok a fővárosi kalandba, amely öt évig tartott, és nem bántam meg. Nyertem bajnokságot, nyertem Magyar Kupát, játszottam a BL-selejtezőben, az UEFA-kupában − ilyen szempontból is jó döntés volt.

− Az FTC után jött az olaszországi kaland…

− Kizárták a Fradit az első osztályból, 2006. december 31-éig szólt a szerződésem, s amikor lejárt, Vörösbaranyi Józsi és Filipovics Vladan segítségével először Messinába kerültem, majd 2007 nyarán Fosinonéba. Az olasz foci volt mindig is a kedvencem, úgyhogy pont kapóra jött, hogy Itáliába szerződhetek. Két és fél évet voltam kint, és azt sem bántam meg.

− Mit hoztál haza a képzeletbeli batyudban Olaszországból?

− Egyrészt a taktikát és profi szemléletet, de leginkább a pozitív gondolkodást. Az első frosinonei tétmeccsemen, az Olasz Kupa első fordulójában a Rimini ellen a 20. percben kiállították az egyik belső védőnket, és kikaptunk 6−1-re. Hazafelé a buszon teljesen magam alatt voltam, az edzőm is látta, hogy szomorú vagyok. Odajött hozzám, és megkérdezte, mi a baj, én pedig azt válaszoltam: miért ne lennék az, hiszen most kaptunk ki 6−1-re. Erre ő megkérdezte: „Azzal foglalkozol, ami három órával ezelőtt volt?”  Ezzel ráébresztett, hogy a meccseken történteket szinte azonnal le kell zárni, mert ha nem teszed, még a következő mérkőzésen is előző lesz fejedben, és nem fogsz jól teljesíteni. Egyszóval, Olaszországban tanultam meg, hogy bármi történjék is, pozitívan, jó kedvvel kell élni.

− Nyilván sok volt profi futballistából lesz edző, de vannak, akik más pályát választanak. Te mindig is kacérkodtál a trénerkedéssel?

− Amikor Olaszországból hazajöttem, Diósgyőrbe szerződtem, ott Koleszár Gyuri bácsi bejött a felnőttcsapat öltözőjébe, és megkérdezte, érdekel-e valakit az UEFA B-licences tanfolyam. Nos, Dobos Attilával, a Kazincbarcika jelenlegi pályaedzőjével és Vincze Ricsivel, a diósgyőri akadémia mostani főnökével jelentkeztünk. El is végeztem, nagyon megtetszett az edzői szakma, két évre rá az A-licencet is megszereztem, arra a tanfolyamra Dárdai Palival és Sallói Pistával jártam, úgyhogy jó társaságba kerültem. Aztán később, amikor Kisvárdán játszottam, megkeresett a csornai egyesület elnöke, kérdezte, volna-e kedvem ott az utánpótlásban dolgozni, amellett, hogy játékosként segítek abban, hogy a csapat felkerüljön az NB III-ba. Igent mondtam, így kerültem haza a szülővárosomba, ez volt az edzői pályafutásom kezdete. Négy évig dolgoztam ott, és édesanyám mellett tudtam lenni az utolsó éveiben.

− Aztán jött a visszatérés az „alma materba”...

− Igen, 2017-ben Tamási Zsolt volt az ETO akadémiáján az igazgató, ő keresett meg. A válaszom egyértelmű és azonnali igen volt, és azóta itt vagyok.

− Meg tudnád fogalmazni, mit jelent neked az ETO?

− Igen, a válasz pedig az, hogy gyakorlatilag mindent. Egyrészt itt lettem játékos, és azt is klubnak köszönhetem, hogy egy magyar elitakadémián dolgozhatom. Bár a Fradihoz is kötődöm, és ott is megbecsülnek, ETO az igazi szerelem, minden itt töltött percet élvezek, és nem is tudnám máshol elképzelni magam.

− A mostani szakmádban tinédzserekkel, tizenhét évesekkel dolgozol. Mi kell ahhoz, hogy sikeres utánpótlásedzőedző legyen az ember?

− Legelőször is keménység és határozottság, de tudni kell az ő nyelvükön beszélni, és azonosulni a problémáikkal. Nagyon megkövetelem a rendet és a fegyelmet, de ha kell, tudok az ő fejükkel gondolkodni, tudok velük hülyéskedni is, ha arról van szó. De a fegyelem mindenek fölött: ha ennél a korosztálynál elengedi az ember a gyeplőt, akkor el tud szaladni a ménes…

− Nem tegnap kezdted az edzősködést, megvan a kellő tapasztalatod – mi az, amiben még fejlődni szeretnél?

− Gyakorlatilag mindenben. Úgy taktikailag, mint higgadtság terén, ugyanis elég vehemens vagyok, le kellene kicsit nyugodnom, bár ez nem könnyű, hiszen ilyen vérmérsékletű vagyok, ilyen voltam a pályán is. Ami a szakmai oldalt illeti: a modern futball nagyon gyorsan fejlődik, lépést kell vele tartani, ehhez mind a klub, mind a szövetség minden segítséget megad, folyamatosan vannak továbbképzések, amelyekre rendszeresen járok is. Egy edző sosincs kész: ha nem tudod magadba szívni a modern tudást, nem leszel versenyképes, ez pedig folyamatos tanulással jár. Épp ezért szeretném elvégezni a pro-licences tanfolyamot és egyszer a felnőttek közt is kipróbálni magam vezetőedzőként, de úgy érzem, jelenleg a helyemen vagyok.

− A jelenlegi tanítványaid közük kiknek jósolsz fényes jövőt, illetve csapatként milyen a mostani U17-es brigád?

− Garamszegi-Géczy Ármin rendszeresen „feljátszik” az U19-be, sőt bemutatkozott az NB III-ban, és meghívták a korosztályos válogatottba, úgy érzem, jó úton jár, de vannak még mellette tehetséges srácok, például a középpályán Badics Gege, Varga Boti, valamint Molnár Barni, akinek a sebessége és a hozzáállása is kiemelkedő, tavaly ő lett a csapatban az év játékosa. A belső védő, Vasi Zalán is rendkívül tehetséges, ráadásul 2009-es, tehát egy évvel fiatalabb. Ami a csapatot illeti, a fiúk vevők a munkára, nagyszerű közösséget alkotnak: ebben a szezonban talán egy vagy két olyan edzés volt, ahol nem voltam megelégedve a hozzáállással, tekintve, hogy százhatvan tréning körül járunk, ez nem olyan rossz arány… Ez látszik a fejlődésükön, és kezd mutatkozni az eredményeken is, ami mind a csapatnak, mind az egyénnek fontos, hiszen anélkül nem lehetsz profi sportoló, ha nincs meg benned a versenyszellem. De mindig hangsúlyozom: nem az számít, mit játszunk a például a Puskás ellen, hanem az, kiből lesz NB II-es NB I-es vagy esetleg válogatott labdarúgó. Azért dolgozunk, hogy a játékosokat fejlesszük fizikálisan, tecnikailag és taktikailag, és ha viszontlátom a hétközben elvégzett munka eredményét egy mérkőzésen védekezésben, támadásban, gyorsaságban, keménységben, akkor nem dolgoztam hiába.