Az NB I-be való visszatérés után rögtön egy újoncrangadóval nyitottunk, de Mezőkövesden 2–1-es vereséget szenvedtünk a Nyíregyháza ellen. Közel voltunk, de kevés volt. Ezután a DVSC ellen hazai pályán 0–3, pedig megvoltak a helyzeteink, akadt olyan periódus, amikor domináltunk – csak épp a gól hiányzott. Az MTK ellen vezettünk, majd két büntetővel fordítottak. Aztán Kecskeméten is jól játszottunk, mégis 2–1 lett oda.

Négy meccs után nulla pontunk volt.
És mégsem volt pánik. Tudtuk, hogy ez a csapat több annál, amit a tabella mutatott.

A fordulat első apró jele egy furcsán jött szünet volt: a Puskás Akadémia elleni meccset elhalasztották, így a csapat elutazott egy mini edzőtáborba Mezőkövesdre. Ott végre volt idő dolgozni, összerázódni, lezárni a hibákat és új alapokra építkezni. Ez a pár nap nagyon jól sikerült, és ennek hamar meg is lett az eredménye.

Augusztus 31-én Miskolcon végre meglett az első pont – nem volt látványos meccs, de annál fontosabb: DVTK–ETO 0–0.
A hetedik fordulóban pedig eljött, amire vártunk: hazai pályán 2–1-re legyőztük a Paksot. A lefújás után mindenki érezte: elindult valami.

A nyáron érkező játékosok egyre nagyobb szerepet vállaltak:
– Stefulj bebetonozta a bal oldalt,
– Heitor egyre magabiztosabban játszott a védelem tengelyében,
– Ouro-Tagba határozottságot és erőt hozott a középpályára,
– Sahli lendületet és kiszámíthatatlanságot,
– Benbouali pedig nemcsak gólokat, hanem győztes mentalitást is.

És ez a csapat – együtt, egymásért – kilenc mérkőzésen keresztül maradt veretlen. Ebben a sorozatban legyőztük többek között a nagy rivális Fehérvárt is, és pontokat szereztünk idegenben is.

A szezon elején kimondva a cél egyértelmű volt: bent kell maradni az NB I-ben.
De sportemberekhez méltón, legbelül mindenki érezte: ebben a csapatban több van.

 

Ez a több pedig nemcsak remény – hanem egy új korszak kezdete.
És ezt a történetet közösen írjuk tovább. Veletek.